A szakadó esőben idegesen bámultam a csatornafedőt, amely mindegyik autókeréktől döccenő hangot adott. Az ilyen napokon szokott elkezdődni minden, ami végeláthatatlan hálózattá szövi életünk minden egyes időcseppjét.
Hazafelé jövet azon tűnődtem, ki részegebb: az időjárás, amely júniust meghazudtoló téllel tombol, vagy a bennem lakozó szörnyeteg, aki ferdén látja a járdaszegély mentén sorakozó házakat. Egyáltalán, hol kezdődik és végződik a ferdeség? Testem körvonala, amely a síkra nem merőleges elméletében tetszeleg, lelkem háborgó gödre vagy éppen a tér az, ami körülhatárol, meghatároz? Mi rejlik egy kiterpesztett ujjakkal kinyúló mozdulatban?
- Zöld van – hallatszott egy cseppet sem józanabb hang. A távolban felsejlett egy jelzőlámpa, és csoszogva keltem át a vízen. Lassan tudatosodott bennem, hogy nem vagyok egyedül.
Széles vállú fekete paca ballagott mellettem a hajnali zuhanyban. Körülhatárolhatóan másik létező volt, aki nem én, csak ezt azért nem volt olyan könnyű egymás mellé rakni, mint ahogy a tócsákban látszó tükörképben, amely időnként akár hatot is mutatott. Mennyi lehet az idő? A vibráló felhőkből nem kandikált ki a napóra, csak mögöttük sejlett. Meneteltünk.
Egy görbe sarok és némi hangfoszlány-keverék után jöttem rá arra, hogy társaságom átmenetinek bizonyult. Immár egyedül álltam szemben a ténnyel, hogy mennem kellene egy otthonnak látszó hely felé, ami bár befogadóként működik, mégsem sikerült bensővé tennem. Az interpretációs értelmezési lehetőségek józanon sem könnyűek, így nem merültem bele mélyebben a feltörő hová és minek és hogyan foszlányok láncolatába, hanem elindultam ismerősnek látszó helyeken át hazafelé.
(2006. június 24.)
