Képeslapok egy pillangó szárnyáról

A tegnapból szárnyra kélt

és Holddá nőtt a lila égen.

Okos szemében égi üzenet fénylett.

Tollain szikrát szórtak a csillagok.

Hófehér őszi fellegek

kergetik egymást udvariasan

ügyelve az égi illem látszatára.

Véresre harapott gyolcslepedő

szárad a köteleken

barna bogyók nyugtatnak

az éjszaka sötétjében

ahogy kísértetekkel és halottakkal

térnek aludni az emlékek.

S pillangó szőtte réteken

dobálta bordó haját az alkonyat,

áttetsző virágai szirmaikkal

a fény felé fordulva fodrokat

rajzoltak a kék és zöld mezőkbe.

Sárga nárciszok szökkentek szárba

a pattogó szószikrák között.

Termő balzsamjukkal kenték be

a gyermekláncfű napokat.

Szélbeszállt pihéi röpülnek a

csábító napfényverte kéktelenségben.

Volt virágait megőrzi a fenyőillatú

         emlékezet.

éles habfehér

s metszően szabályos kék

borotvataréj

bíborvörös illatú

szakadt selyemlepedő

Haragvó napfény harsog.

Peregnek piros falevelek.

Cseppenként csorog torkomba.

S még csak nem is tiltakozom.

                             (2008. október 29.)

Pillanatnyi töprengések cserepei.

Gyászban lüktet a hamuszín táj.

Mélázó madárfütty ül

a halott illatok fölött.

                          (2008. május 24.)

Sötétkék szirmok hulltak

végeláthatatlanul az égből,

mint kitörés után a hamu,

égették a szív Pompeji-házait.

                   (2008. május 23.)

Szivárványt kiált a nap

lassú sütkérezése az égen -

eső után lélegzi be a vizek

kék szagát, bimbózó hittel

a nyár aranyát gyújtja:

forró kancsójából méz csöppen

éhes szívébe a földnek.

                    (2008. március 15.)

harmat csöppenése faágról

ezüstszürke lusta pillanat

 

                        (2008. március 15.)

Folyómeder

Távoli kövek egymáshoz koccanása

Súrlódás

Alakulás

(2007. október 22.)

Galaktikus világbéke

záródott parányi

kavics szívébe a

szétrombolt univerzumnak.

                 (2007. szeptember 27.)

Lassított felvétellé változott

valóságszilánkok villantak

a zaklatott délután filmjébe,

aztán egymás mellé rakta

a piros tulipánokat, a kék

nefelejcseket és a fehér

liliomok kertjének nyugalmát.

                  (2007. szeptember 27.)

Fénylő tajték habzott

a zabolátlan nyargaló

indulat száján -

fékevesztett sörényének

lobogása messze

tűnt a domboldalon.

                 (2007. szeptember 27.)

Nézem hogy csorog

kehelyből vörös nektár

a kolibri csőrébe.

 

Szomjat nem olthat,

éhséget nem csillapít,

csak a gyönyört táplálja.

                      (2007. augusztus 14.)

bordó

gyönyörűség

csorog a

poháron

csillognak

a pára

cseppjei

üveges

szemekkel

szilánkok

hevernek

szerteszét

 

(2007. augusztus 14.)

Őszülő hajfürt

libben a fehér szélben;

harcából lassú

szárnycsapásokkal halad

az Élet Vize felé.

                (2007. augusztus 14.)

Lassan suhanó

apró hajóban élek,

nap mint nap vörös

halántékkal figyelem

idegen felhő-

szirmok bimbóból nyíló

alakzatának

arany beporzásait.

                   (2007. június 5.)

Arany tavaszi

zápor fénylő dalából

csicsergő madár

a kerti körte ágon.

                 (2007. június 3.)

Miért a bánat

ül végtelen határán

a kukoricaföldnek?

 

Szemenként sárgul

forró veríték gyöngye

a kapások aszályán.

 

             (2007. május 28.)

A szakadó esőben idegesen bámultam a csatornafedőt, amely mindegyik autókeréktől döccenő hangot adott. Az ilyen napokon szokott elkezdődni minden, ami végeláthatatlan hálózattá szövi életünk minden egyes időcseppjét.

Hazafelé jövet azon tűnődtem, ki részegebb: az időjárás, amely júniust meghazudtoló téllel tombol, vagy a bennem lakozó szörnyeteg, aki ferdén látja a járdaszegély mentén sorakozó házakat. Egyáltalán, hol kezdődik és végződik a ferdeség? Testem körvonala, amely a síkra nem merőleges elméletében tetszeleg, lelkem háborgó gödre vagy éppen a tér az, ami körülhatárol, meghatároz? Mi rejlik egy kiterpesztett ujjakkal kinyúló mozdulatban?

- Zöld van – hallatszott egy cseppet sem józanabb hang. A távolban felsejlett egy jelzőlámpa, és csoszogva keltem át a vízen. Lassan tudatosodott bennem, hogy nem vagyok egyedül.

Széles vállú fekete paca ballagott mellettem a hajnali zuhanyban. Körülhatárolhatóan másik létező volt, aki nem én, csak ezt azért nem volt olyan könnyű egymás mellé rakni, mint ahogy a tócsákban látszó tükörképben, amely időnként akár hatot is mutatott. Mennyi lehet az idő? A vibráló felhőkből nem kandikált ki a napóra, csak mögöttük sejlett. Meneteltünk.

Egy görbe sarok és némi hangfoszlány-keverék után jöttem rá arra, hogy társaságom átmenetinek bizonyult. Immár egyedül álltam szemben a ténnyel, hogy mennem kellene egy otthonnak látszó hely felé, ami bár befogadóként működik, mégsem sikerült bensővé tennem. Az interpretációs értelmezési lehetőségek józanon sem könnyűek, így nem merültem bele mélyebben a feltörő hová és minek és hogyan foszlányok láncolatába, hanem elindultam ismerősnek látszó helyeken át hazafelé.

(2006. június 24.)